A zenét mindig is fontosnak tartottam, Szandi révén valamiért mégis inkább a tánc játszott szerepet egy rövidke ideig az életemben. Ami a zenét illeti mindenevő vagyok, de valójában azt hiszem, acélszív dobog a mellkasomban. Persze idáig hosszú út vezetett, amit a zenei idővonalamban megpróbáltam dióhéjban összefoglalni. Most inkább életem első példaképéről szeretnék mesélni…
Kisiskolás koromban ismerkedtem meg először olyan zenével, amit már nem a szüleim, hanem környezetem hatására hallgattam. Rengeteg táborban voltam és talán éppen ezért emlékezek mindig szívesen vissza a gyermekkoromra. A Kamaraerdei napközis tábor volt az első, ahová befizettek a szüleim. Ez nem szaktábor volt, de a tábor pedagógusai különböző programokat szerveztek a gyerekeknek.
Mi egy csoportos tánckoreográfiát tanultunk meg Szandi – Papa engedj! c. nótára. A táncot a tábor nagyszínpadán adtuk elő, amit óriási tapsvihar követett. A tapsvihar valójában nem nekünk szólt, hanem Szandinak, aki akkor nagyon népszerű volt a fiatalok körében. Én itt hallottam életemben először Szandit, akire akkoriban magam is példaképként tekintettem.
Szandi a suliba is elkísért
A nyár hamar eltelt, de Szandi velem maradt. A következő tanév már javában zajlott, amikor az általános iskola valamelyik ünnepre készült. A legtöbb osztálynak készülnie kellett valamilyen műsorral az ünnepségre, amit bemutat az iskola színpadán. Ma sem tudom, hogyan történhetett, de a Szandi tánc sikerén felbuzdulva kilenc éves koromban elvállaltam, hogy megtanítom az akkori osztályomnak a Papa engedj! tánckoreográfiáját.
Vicces volt, mert az osztály legkisebbjeként egy ilyen ötlettel előállni, de sikerült! Emlékszem, mennyire menő volt, hogy a félig kigombolt ingünk alját csomóba kötve mentünk fel a színpadra…
Az ünnepségen a közönség már a dal legelső hangjainak felcsendülésével tapsviharban tört ki. Életem első és egyetlen olyan élménye volt ez, amikor a teljes családom a nagyszüleimmel együtt jelen volt az eseményen és azt érezhettem, hogy büszkék rám. A közönség tombolt, mi pedig nagyon jól éreztük magunkat a színpadon.
A Szandi tánccal a helyi televízió egyik műsorában is felléptünk, ide már csak egy barátnőmet vihettem az osztályból. Sajnos a műsor címét már nem tudom és attól tartok, hogy ez a felvétel is a múlt homályába vész, hiszen akkoriban még nem létezett digitális felvétel.
1990-ben még nem voltam tinédzser, de már kacsingattam a fiúk felé, ezért Szandi következő, Tinédzser l’amour c. lemezének dalszövegeit is teljes mértékben magaménak tudtam érezni.
Szandi akartam lenni, de nem jártam az énekkarra
Tíz éves voltam, amikor megjelent a Szerelmes szívek c. film, amiben Szandi volt a főszereplő. Akkoriban nagy álmodozó voltam és éppen úgy vágytam rá, hogy énekesnő legyek, mint a filmben Timi. Vagyis Szandi. Énekesnő nem lettem, de néhány év múlva az énektanárnőm felfigyelt rám és kötelezővé tette számomra az iskolai énekkart.
Sajnos a leírtak ellenére nagyon szorongós kislány voltam, egyedül semmit sem szerettem csinálni, csak kísérettel. Emiatt hagytam abba az énekkart is. Pedig szerettem, hiszen a kórusunk egy versenyt is megnyert anno a Budai Várnegyedben.
Szandit tizenegy éves koromig bálványoztam, ekkor már más előadók is érdekelni kezdtek. Voltak másolt Bonanza Banzai kazettáim is, de az igazán új szerelmet a Rapülők jelentette. Az 1992-ben megjelent Szandi lemez volt az utolsó, amíg komolyabban követtem a „Kicsi lány” pályafutását.
Nagyon szép időszak volt!